As soon as I saw that both
Andrew Sutton and Gill Maguire had posted on their blogs in memory of Dr Mária
Hári I thought what a perfect way for me to start blogging again!
I have not had time to write
anything new but have dug out a couple of old postings from October 2011 when
I published my description of Dr Hári which is also included in Emlékkönyv, Dr Mária Hári 1923-2001.
Dr Mária Hári
“Memories” from Susie Mallett,
Conductor
Petö Institute, 1989-1993
Dr Hári, as
she always was to me, was a figure larger than life, although at the same time
small, delicate and as fragile as a bird, but she was as tough as old boots.
An all-seeing bird
Dr Hári had
the most wonderful piercing eyes that added to the soaring, all-seeing,
bird-like image of her that I still carry with me. I truly believed that those
eyes could penetrate through my outer-layers into my soul, and, because I
believed this, I was not afraid to talk to her as I was to many other people
during my training at the Pető Institute. I was not afraid as I really believed
that she already knew me inside out because she could read what was in my soul.
Nothing lost in translation
I have few
really personal memories of Dr. Hári. She taught me as one of a group of
hundreds of students and sadly much of what she said in the early months was
lost in translation. I do not mean it was not translated well, it was just that
I did not hear it out of Dr Hári’s mouth in Hungarian, but in English from
headphones.
I still have
my images of her in my notebooks, doodles I suppose they are, that I drew as
she hopped here and there on the stage as she described conductive pedagogy to
us. I hated the thought that I was missing something, so it was not long before
I learnt the language well enough to sit with only one ear-piece, this meant
that I could hear those words straight from the horse’s mouth.
Later on in
my training my contact with Dr Hári was closer when she taught the British
students in a small group, in English. We were always “Andrew Sutton’s
conductors” to her and I think she had developed a soft-spot in her heart for
us. This was apparent to us when, at the end of our very last lecture with her,
she disappeared into her private office for several minutes before reappearing
with a huge beam on her face bearing a tray of the strongest coffee that we
British tea-drinkers had ever tasted. We were so touched by Dr Hári’s gesture
that many of us, who were not coffee drinkers at all, never-the-less
participated in this farewell ritual.
Favourite topics used for distraction!
I think all
of the trainee conductors, of all nationalities, knew that Dr Hári had
favourite topics. There were many things that we could find to discuss with her
for a very long time.
When it came
to taking my final exam with her one of my favourite topics was the use of art
for a variety of reasons in problem solving with people with disabilities. One
of my “specialities” of the moment was my work with children with diplegia and
Dr Hári got hooked on this with me. The ensuing conversation, about a project
using drawing to develop body awareness, soon dealt with the time allotted to
me for my oral examination, when I should have been talking about something
completely different.
That was the
first, and last, time in my four-year training that I had actually enjoyed an
examination in the way that I had always enjoyed the four-hour art exams at
school. Dr Hári spoke to my soul and it responded with enthusiasm just as it
always does when I have a paintbrush in my hand!
Talking to my soul
My last, and
lasting, memory is of the day I shook hands with Dr Hári on my final day as a
student at the Petö Institute. On that occasion those piercing eyes of hers
looked deep into my soul as she gave me my diploma.
Dr Hári was
once again beaming as she told me that she hoped that I would have many special
experiences in my future life as a conductor.
That moment
lasted for only a few seconds, she had a lot of diploms to hand out, but
for me time stood still. I felt like my soul was bursting and would leap out of
my mouth! A hundred thoughts whizzed past in that moment but only one was
caught and is remembered. I thought this about Dr Hári:
”She
knows, she really knows what it is like to be a conductor and she has taught me
to understand what it means to teach someone, by using conductive pedagogy, how
to live conductively. She has allowed me to find what it was that I had
come searching for.”
A gift for a lifetime
I had many
good teachers at the Petö Institute but only a couple about whom I can say it
is because of their teaching that I understand. It was from Dr Hári herself
from 1989 until 1993, and by reading her work since, that I have built up my
personal understanding of conductive pedagogy and conductive upbringing.
Dr Hári
sowed the seed for my wish to learn, discover and develop, to read and to
understand. I still thank her for this wonderful gift.
Susie Mallett, 2011
Magyar, translated by Gabi Földi -
The Petö Institute, June 1993
Dr Hári Mária
“Emlékek”
Írta: Susie Mallett, konduktor
Pető Intézet, 1989-1993
Dr. Hári Mária – aki számomra mindig Hári doktornő
maradt –, óriási személyiség volt, egyszerre kicsi, finom, törékeny, mint egy
madár, és kemény, szívós, mint a fák kérge.
Mindent látó madár
A kép, amely Hári doktornőről ma is él bennem, egy
mindent látó, madárszerű lényé, amihez még hozzájárult csodálatosan átható
tekintete. Őszintén hittem, hogy ezek a szemek áthatolnak a külső rétegeimen,
egyenesen a lelkembe, és mivel így hittem, vele mertem beszélgetni, nem úgy,
mint sok más emberrel Pető intézeti tanulmányaim idején. Nem féltem, mivel meg
voltam győződve, hogy már ismeri a bensőmet, mert meg tudja fejteni, mi lakik a
lelkemben.
Nem veszett el a
jelentés
Kevés igazán személyes emlékem van Hári
doktornőről. Engem is tanított, több száz tanítványa egyik csoportjának
tagjaként, és amit mondott, annak az első hónapokban sajnos nagy része
elveszett a tolmácsolás során. Ezt nem úgy értem, hogy rossz volt a fordítás,
csak hogy nem Hári doktornő szájából hallottam a mondanivalóját magyarul, hanem
fülhallgatóból angolul.
Jegyzeteimben ma is megvannak a róla készített
képeim; gondolom, firkálgattam, miközben ő a konduktív pedagógiát magyarázva
ide-oda szökdécselt a pódiumon. Utáltam az érzést, hogy valamiből kimaradok,
ezért elég hamar megtanultam annyira magyarul, hogy előadás közben a
fülhallgatót csak az egyik fülembe téve közvetlenül a legilletékesebb szavait hallgathassam.
Tanulmányaim egy későbbi szakaszában közelebbi
kapcsolatba kerültem Hári doktornővel, amikor a brit hallgatók kis csoportját
angolul oktatta. Számára mi mindig „Andrew Sutton konduktorai” voltunk, és azt
hiszem, bekerültünk a szíve csücskébe. Ezt világosan láthattuk, amikor
legutolsó közös óránk végén eltűnt az irodájában, majd néhány perc múlva
ragyogó arccal újra megjelent egy tálca méregerős kávéval, amilyet mi, brit
teaivók még életünkben nem kóstoltunk. Hári doktornő gesztusától úgy meghatódtunk,
hogy sokan közülünk, akik egyébként soha nem fogyasztottak kávét, mégis részt
vettek ebben a búcsúszertartásban.
Kedvenc témák mint
elterelő művelet
Azt hiszem, valamennyi konduktor-hallgató tudta,
bármelyik országból érkezett is, hogy Hári doktornőnek voltak kedvenc témái.
Sokmindenről lehetett vele hosszasan beszélgetni.
Amikor záróvizsgáztam nála, egyik kedvenc témám
volt a művészet széles körű alkalmazása a sérültek problémáinak megoldására.
Abban a pillanatban a diplégiás gyermekekkel végzett munkám képezte egyik
erősségemet, és a téma Hári doktornőt is magával ragadta. A kibontakozó
társalgás egy, a rajzolásnak a testtudat kialakítása céljából történő
alkalmazására irányuló projektről gyorsan kimerítette a szóbeli vizsgámra
megszabott időkeretet, amikor valami egészen másról kellett volna beszélnem.
A négyéves képzés alatt ez volt az első és egyben
az utolsó alkalom, amikor valóban örömömet leltem egy vizsgában, ugyanúgy,
ahogy korábban mindig élveztem a négyórás művészeti vizsgákat az iskolában.
Hári doktornő megszólította a lelkemet, amely rajongással válaszolt, mint
mindig, amikor festőecset van a kezemben!
A lelkemhez szólt
Az utolsó, és maradandó emlékem arról a napról
való, amikor kezet foghattam Hári doktornővel az utolsó napon, amelyet
hallgatóként töltöttem a Pető Intézetben. Abból az alkalomból az az átható
tekintet mélyen a lelkembe hatolt, amikor a doktornő átadta a diplomámat.
Hári doktornő arca ismét sugárzott, amikor azt
mondta, reméli, hogy eljövendő életemben, konduktorként, sok különleges
élményben lesz részem.
A pillanat csak pár másodpercig tartott – sok
diplomát kellett átadnia –, de számomra megállt az idő. Úgy éreztem, hogy a
lelkem szét akar robbanni, és mindjárt kiugrik a számon! Abban a pillanatban
száz gondolat suhant át rajtam, de csak egyet tudtam elkapni és megjegyezni.
Ezt gondoltam Hári doktornőről:
”Tudja, ő tényleg tudja, milyen konduktornak
lenni, és megtanított rá, hogy értsem, mit jelent valakit a konduktív pedagógia
révén tanítani, hogyan éljen konduktív módon. Ő megengedte nekem, hogy
rátaláljak arra, aminek a keresésére idejöttem.”
Életre szóló
ajándék
Sok jó tanárom volt a Pető Intézetben, de csak
néhány olyan, akiről elmondhatom, az ő tanításukból értettem meg a konduktív
pedagógiát. A konduktív pedagógiáról és a konduktív nevelésről kialakított
személyes felfogásom azon alapul, amit magától Hári doktornőtől 1989-től
1993-ig hallottam, és amit azóta tőle olvastam.
Hári doktornő ültette el bennem a tanulás,
felfedezés és fejlődés, az olvasás és a megértés iránti vágy csíráját. Ma is
hálás vagyok neki ezért a csodálatos ajándékért.
(Fordítás: Földiné Németh
Gabriella)
